Szabó Imre
Egerfarmos
(Eszperantó festõtábor, 2007)
A szüretelõk szomorúsága szemében
halkulón, erõsödõn;
kis teste húrként pendül, amint
lelke rezdül-elcsitul:
szélfútta, -csitította tó.
Nincsen rakpart, nincsen alsó köve,
csak a mezõ hullámzik,
fátylat visel a fény
széppé zengõ emlékekbõl,
majd vetkezni kezd:
hatalmas idomokkal fürdik
a zöld, aranyszõke, -barna hullámokban.
Kedvesem, szomorúszemûm,
látványok gondos szüretelõje,
meddig él a gondolat, mondd,
ha a sárfû zsombékain indul
fütyörészve, idétlen tagjait
lóbálva kamaszosan,
hódítani akar;
a látvány börtönét nem tûri,
mert õ több, mint az egek fénye,
több, mint a földek húsos árnya.
Nepomuki Szent János,
így faluhelyen csak Jancsi,
a vizek elfogytak alóla,
most a gyér utcasarkot õrzi,
egykedvû tekintettel
védõszentje lesz annak,
aki csak akarja.
A szüretelõk zászlós dalokkal járnak,
de szomorúságuk szemükön,
a mezõk hulláma lábukon,
néha meglendül az ég,
s nem szüretelhetik le;
soha nincs befejezve a szüret,
mindig szomorúak,
hiába a dalok,
hiába a lélek csapzott lihegése,
hiába a szétsugárzó, glóriásodó gyönyör,
amint a gyomor tájékáról
lendületet sugárzik a kézbe,
élét adja a tekintetnek,
bársonyát a létezésnek.
Kedvesem, szomorúszemûm,
hová visz a gondolat?
Mi ketten tudjuk,
hogy nem fontos…
Csak az alkotás örök.
Imre Szabó
Egerfarmos
(Esperanto-tendaro de pentristoj, 2007)
Tristo de rikoltantoj en sxiaj okuloj
mildigxe, fortigxe;
sxia korpeto ekvibras, kiel
la animo tajde tremas-cxitas:
ventblovita, -pacigita lago.
Estas nek kajo, nek suba sxtono,
ondas nur la kampo,
la lumo surhavas vualon
el memoroj sonoraj belaj,
kaj gxi senvestigxas:
gxi banas siajn enormajn formojn
en la ondoj verdaj, orblondaj, -brunaj.
Karulino, mia tristokula,
zorgema rikoltanto de vidajxoj,
gxis kiam vivas la penso, diru,
se gxi ekiras sur tufoj de kotherboj
fajfante, siajn plumpajn membrojn
missvingante adoleskule,
kun konkeremo;
gxi ne toleras prizonon de vidajxo,
cxar gxi estas pli ol lumo de la cxieloj,
pli ol grasaj ombroj de la tero.
Sankta Johano de Nepomuko,
vilagxloke mur Johancxjo,
la akvoj forfluis de sub li,
nun li gardas la rartrafikan stratangulon,
kun apatia rigardo
li igxas patrona sanktulo por cxiu,
kiu nur volas.
La rikoltantoj marsxas kun flagaj kantoj,
sed la tristo enokule,
ondoj de la kampoj surpiede,
foj-foje svingigxas la cxielo,
kaj ne eblas finrikolti;
la rikolto neniam estas finita,
ili cxiam malgajas,
vanas la kantoj,
vanas tauxzita anhelo de la animo,
vanas la disradia, auxreoligxa plezuro,
kiel de la stomakocxirkauxajxo
gxi radias elanon en la manon,
gxi donas akron al la rigardo,
purpuron al la ekzisto.
Karulino, mia tristokula,
kien portas la penso?
Ni ambaux scias,
ke ne gravas…
Eternas nur la verkado.